MaMi

      Ma is könny szökik a szemembe, akárhányszor eszembe jut gyermekkorom egyik története.         1960-as évek közepe felé járunk. Általános iskola második osztályát kezdtem. A béke, amely akkoriban környezetem átjárta, lassítja az időt. Olyan ez, mint, amikor a háztetőkről felröppent galambok hosszan, súlytalanul lebegnek a légben. Édesanyám boltvezetői hivatását háttérbe szorítva, hivatalsegédi állást vállalt akkoriban a város egyik központi iskolájában, hogy többet tudjon velünk lenni. Takarított, szenet hordott, postát intézett az iskolatitkárságnak. Két ember munkáját látta el. Így is keveset * keresett. Hű segítőtársai voltunk nővéremmel. Küzdött. Örömmel dolgoztam vele, mert munka közben vidám történeteket meséltünk egymásnak, és sokat nevettünk. Sosem éreztem szegénységünket. Talán, mert anyám nagyon ügyesen kezelte a pénzt. Úgy tudtam, mindig van elegendő, sohasem hallottam tőle, hogy nincs. " Minden fillérnek megvan a helye! "- ismételgette. Vidáman és

Életünk egy nagy utazáshoz hasonlítható. Mi a legfontosabb ezen az úton ?  Sárhelyi Erika  Félúton című verse ad választ e kérdésre.