A pénz

    Ma is könny szökik a szemembe, akárhányszor eszembe jut gyermekkorom egyik története.

        1960-as évek közepe felé járunk. Általános iskola második osztályát kezdtem. A béke, amely akkoriban környezetem átjárta, lassítja az időt. Olyan ez, mint, amikor a háztetőkről felröppent galambok hosszan, súlytalanul lebegnek a légben.

Édesanyám boltvezetői hivatását háttérbe szorítva, hivatalsegédi állást vállalt akkoriban a város egyik központi iskolájában, hogy többet tudjon velünk lenni. Takarított, szenet hordott, postát intézett az iskolatitkárságnak. Két ember munkáját látta el. Így is keveset * keresett. Hű segítőtársai voltunk nővéremmel.

Küzdött. Örömmel dolgoztam vele, mert munka közben vidám történeteket meséltünk egymásnak, és sokat nevettünk.

Sosem éreztem szegénységünket. Talán, mert anyám nagyon ügyesen kezelte a pénzt. Úgy tudtam, mindig van elegendő, sohasem hallottam tőle, hogy nincs.

" Minden fillérnek megvan a helye! "- ismételgette.

Vidáman és jókedvűen éltünk, s hogy elterelje a gondolatokat helyzetünkről, gyakran arról mesélt, hogy mennyivel nehezebb volt az élet az ő gyermekkorában.

Az iskolaudvart egy kerítés választotta el a szolgálati lakás épülettömbjétől, amelyben éltünk.

Azon a napon is dél körül az udvar felől gyermekzsivaj kavarja a levegőt, ahogy ez a hétköznapokon általában történik. Kissé szeles hűvös az idő. A hatalmas, lombos fák között átszűrődik a napfény, besüt egyenesen a lakótérbe.

Az érkezőket jól ki lehet venni a lakás bejárati üvegajtóján keresztül, ami pontosan szemben helyezkedik el az asztallal, ahol az írással bíbelődöm. 

       A riglivel zárt kerítésajtó kattanására felkapom a fejem. Egy asszony alakja tűnik fel a kapuban. A hosszabb, őszes-szőke  hajáról, alacsony, zömök alkatáról, sajátos járásáról gyorsan felismerem. 

  - Nagymama! - kiáltok fel kitörő örömmel, és már szaladok is elébe. Átölelem a nagy, kötött pulóverbe burkolt szeretetet. A rekedtes hang, és az ismerős illat boldogsággal és nyugalommal tölt el. Anyám után kutatok. A hátsó ajtón át, ami az iskola folyosójáról vezet udvarunkra, ő is megérkezik. Valahonnan nővérem is betoppan.

Anyák és gyermekek! Hirtelen különös érzés kerít hatalmába. Titokzatos és várakozással teli. Ünnepi pillanatokban érez ilyesmit az ember.

A gyermeki kíváncsiság a hálószobába hajt. A félhomályban anyám alakja tűnik fel, ahogy az egyik szekrényajtónál áll. Az ágyneműk alól egy *száz forintost húz elő, majd nagymama felé nyújtja. 

  - Kislányom neked is csak ez az egy van!- hallom a kissé érdes, reszelős, szeretett nagyszülőm hangját - Nem fogadhatom el! - szabadkozik elcsukló hangon, könnyeivel küzdve. Egymás nyakába borulnak,….zokognak…Csak állok ott,  nézem őket, felnőtteket. A lelkek szárnyalása ez a különleges zenében. Nem tudom tartóztatni magam. A szeretet-szimfóniába bekapcsolódik a hangom… Eufória járja át a szívem.

A példa, a kép, amit őrzök magamban, kísér utamon. Ott tapasztaltam meg mindazt, ami lényegük esszenciája. Önzetlenül adni, a szeretet és hála állapotába helyez, ez visszavisz a teljességhez, a totális szabad, emberi mivoltunkhoz. 

Köszönöm.

 

Ui: *anyám akkori keresete kb. 700-800 Ft/hó lehetett.

Az átlagfizetés ennél 25 -30% magasabb volt.