MaMi

      Ma is könny szökik a szemembe, akárhányszor eszembe jut gyermekkorom egyik története.         1960-as évek közepe felé járunk. Általános iskola második osztályát kezdtem. A béke, amely akkoriban környezetem átjárta, lassítja az időt. Olyan ez, mint, amikor a háztetőkről felröppent galambok hosszan, súlytalanul lebegnek a légben. Édesanyám boltvezetői hivatását háttérbe szorítva, hivatalsegédi állást vállalt akkoriban a város egyik központi iskolájában, hogy többet tudjon velünk lenni. Takarított, szenet hordott, postát intézett az iskolatitkárságnak. Két ember munkáját látta el. Így is keveset * keresett. Hű segítőtársai voltunk nővéremmel. Küzdött. Örömmel dolgoztam vele, mert munka közben vidám történeteket meséltünk egymásnak, és sokat nevettünk. Sosem éreztem szegénységünket. Talán, mert anyám nagyon ügyesen kezelte a pénzt. Úgy tudtam, mindig van elegendő, sohasem hallottam tőle, hogy nincs. " Minden fillérnek megvan a helye! "- is...

  Tél van. Izgatottan várom a havazást. A fehér takaróba burkolódzó kert és távoli vidék, a meghittséget, a békét és a csöndet jelenti számomra. Az időtlenség misztikumát sejtető havas táj látványa csodálattal és nyugalommal tölt el mindig. . Azonban most a tél csak játszik a hóval, mintha megunta volna fehér öltözetét.  Legszívesebben a tavaszra hasonlítana inkább. 2018. január utolsó hetében történt egy kissé tavaszias, napfényes délutánon. Kettő óra tájban csöngettek. Bosszús lettem. Unokámat altatta éppen a nagyobbik fiam, aki maga is fáradt volt. Nem esett jól senkinek a csendet bántóan megtörő éles hang. A várostól távol, igen furcsa és ritka esemény a váratlan vendég .Nem vártunk senkit. Tehát kíváncsian néztük az ablakon át, ki lehet az. Idegenek-állapítottuk meg. -   -   Miben segíthetek?- kiáltottam a kapu felé,  kilépve házunk teraszára, remélve, hátha csak valaki után érdeklődnek, és így gyorsan eligazíthatom őket. Azonban a válasz bizon...