Hívatlan látogatók

 

Tél van. Izgatottan várom a havazást. A fehér takaróba burkolódzó kert és távoli vidék, a meghittséget, a békét és a csöndet jelenti számomra. Az időtlenség misztikumát sejtető havas táj látványa csodálattal és nyugalommal tölt el mindig.. Azonban most a tél csak játszik a hóval, mintha megunta volna fehér öltözetét. Legszívesebben a tavaszra hasonlítana inkább.

2018. január utolsó hetében történt egy kissé tavaszias, napfényes délutánon. Kettő óra tájban csöngettek.

Bosszús lettem. Unokámat altatta éppen a nagyobbik fiam, aki maga is fáradt volt. Nem esett jól senkinek a csendet bántóan megtörő éles hang.

A várostól távol, igen furcsa és ritka esemény a váratlan vendég .Nem vártunk senkit. Tehát kíváncsian néztük az ablakon át, ki lehet az. Idegenek-állapítottuk meg.

-  -  Miben segíthetek?- kiáltottam a kapu felé,  kilépve házunk teraszára, remélve, hátha csak valaki után érdeklődnek, és így gyorsan eligazíthatom őket. Azonban a válasz bizonytalan és érthetetlenül halk volt. Kisétáltam hát, hogy közelebbről szemlélhessem a hívatlanokat.

 Egy idősebb, nagymama korú, botjára támaszkodó asszony és egy vörösesszőke, göndörkés hajú, vékonyka fiúcska állt a kapunk előtt. Mindketten egyszerű, rendezett viseletben. Az asszony kérőn, erőltetett mosollyal kezdte mondandóját.

-       -  Ha lenne maguknál, olyan étel, amit már nem esznek meg, és talán kidobnák,…. azt szeretnénk elkérni.

    Azonnal nem fogtam fel, vagy talán nem akartam hinni a fülemnek, hogy, miről is van szó.

   Ott áll előttem egy asszony egy gyermekkel és ételt kér. Nincs mit enniük?- elmélkedtem magamban, majd a fiú felé fordultam. A 12 év körüli, szeplős arcú, nyurga kiskamasz , fejét szégyenlősen elfordította, miközben kerestem a tekintetét. Zavarban volt. Szemébe szerettem volna nézni, de ő félszegen a messzeségbe mosolygott, kivillantva összevisszaságban, kissé előre álló fogait.

   Jól ismerem ezt a fura mosolyt tanítói éveimből.Néhány gyermeki arcot idézett fel bennem. Feszültséggel teli, mélységes érzelemmel fűtött arcok voltak ezek. A kényszer formálta mosoly ez, a félelem kifejezése sajátos, gyermeki nyelven.

Miközben a fiút fürkésztem tekintetemmel, hallgattam az asszonyt- aki a  nagymamája lehetett.

-      -  Csak a gyereknek tessék adni, elég, ha ő jól lakik,… - egy kis szünet  ,majd így folytatja- csak, amit már úgysem ennének meg, …kidobnák! - ismételgette…

Ránéztem. Próbált mosolyogni ő is, de kék színű, szomorkás görbületű szemeiből az elkeseredés tükröződött vissza.

Látta rajtam, hogy értetlenül állok a helyzet előtt és rákezdett ismét.

- Tetszik tudni, nem voltunk mi mindig ilyen helyzetben, de elloptak tőlünk… hangja elcsuklott, könny szökött a szemébe……ezt már nehezen viseltem.

A kétség, ami eddig motoszkált bennem-, hogy talán nincs is erre szükségük, vagy esetleg így akarnak jövedelemhez jutni,- gyorsan elszállt.

-          - Ez, most nekem nagyon hirtelen jött,- mondtam bizonytalanul. Gyakran járnak itt el? – tettem hozzá gyorsan-, mert legközelebb összekészítenék néhány dolgot.

Az asszony zavarba jött kérdésemtől:

- Nem szoktunk erre járni, csak … és itt megállt. Pár másodpercre csönd lett.

- Miért, merre laknak? –bukott ki a számon hirtelen.

- Arra a bolt felé – legyintett semmitmondón, mint, aki szeretné visszaterelni a szót a „MOST -ra „

Hát az jó messze van - gondoltam, és átvillant az agyamon, hogy az út mentén hány helyen állhattak meg, segítséget kérni, és mennyi visszautasítást viseltek el, hogy ilyen messzire jutottak, mert üres kézzel jöttek. 

Hát persze - sejlett fel bennem a felismerés- lehet, hogy ma még ők nem is ettek?

- Várjanak itt, mindjárt jövök, szétnézek… - és már indultam is befelé.

 Sietős lépteimben ott volt az indulat, melyet egy régi világ emléke kísért. A gyerekkorom. Nagyszülőink és szüleink túlélésért folytatott küzdelmei.

Mire beértem a házba, sajgott a lelkem. Hatalmas erővel tört fel belőlem a zokogás.

Férjem rémült arccal kérdezte: - Mi történt?- Könnyeimmel küszködve meséltem a történteket.

Máris  szatyor után nézett , indult tojásért, hagymáért és krumpliért, ,de került bele száraz tészta ,közben én a hűtő tartalmából válogattam csomagolt és főtt ételt. Néhány perc múlva két szatyor élelemmel kezünkben sietünk a várakozókhoz.

A megkönnyebbült arcok, az öröm, megnyugvás és felszabadultság áthangolták a korábbi feszült, kétségbeesett  hangulatot. Elmagyaráztam, mi mindent tudtunk adni, majd jó egészséget kívántunk hozzá.

-       -  Köszönöm, hogy nem utasított el. Legyenek egészségesek és boldogok! - köszönt el az asszony, hálás tekintettel miközben a fiú kezébe adtam a szatyrokat.

-          - Szívesen adjuk -válaszoltam- és erre is szükség lehet - azzal némi pénzt nyújtottam át neki.

       - Minden jót!- ismételgettem elérzékenyülve, majd becsuktam a kaput.

A búcsú meghatódással teli perceit, az örömtől sugárzó , hálás arcokat nehezen tudnám feledni.

A meghittség hangulatát kerestem a télben, és elementáris erővel  ért utol a katarzis.

Köszönöm.