Egy augusztusi napon

         2018.augusztus 6-a van.

 Kora délután, a napi rendszeres úszást követően, még búvárkodom egy kicsit a kristálytiszta vízben – határoztam el.

 Jól esne még egy kis lubickolás-gondoltam.

 Élvezet forogni a víz alatt, kavarni a vizet, lebegni súlytalanul, felfelé tekinteni a vízfelszín felé. Alulról látni a hömpölygő, kék színben játszó felületet.

A mélység színeit a kékség festi át, de, ahogy a napfény megcsillan a néhol homokos aljzaton, vibráló fénye tükröződik, így világítja meg a körülötte levő Világot, vidám hangulatot teremtve a bámészkodóknak.

 Az egyik, - a fenyves ligettel határolt, sziklákkal csipkézett, romantikus,- parányi öböl nyugati részén búvárkodtam.

Egyszer csak, a második, kiugró sziklafalnál. a víz alatt, sípoló, távoli hangra lettem figyelmes.

-          Ezek delfinek!? - ötlött fel bennem - bizonytalanul - a felismerés.

Először megrémültem: - Úristen, mi lesz, ha felém úsznak? Félelmetes lehet a hatalmas, halszerű, közeledő test....-, de titokban régóta vágytam erre a pillanatra.

Nem bántanak- sugallta belső hangom és ennek megerősítéseként, próbáltam utánozni az éles, magas, sípoló hangot.

Hogy meggyőződjek sejtésem valódiságáról , füleltem, vajon hallom- e  a víz felszínén is?

De nem, és ismét lemerültem.

-          Igen, ezek ők lehetnek, mert jól kivehető a rájuk jellemző, folyamatos füttyhöz hasonlító, magas dallam.

Majd az öböl felé úsztam, el attól a sziklától, ahol először észleltem. De ott nem hallatszott, ezért visszatempóztam a hang irányába.

-          Igen, igen ezek ők!- töltött el a boldog érzés. Ujjongtam. Nagyon messze lehetnek - állapítottam meg ismét.

Válaszoltam nekik. Sikerült megszólaltatnom a csupán két hangból álló, hallott dallamot (fél hang eltéréssel, felső oktáv magasságban, ) és ezzel a fájdalmas , kissé szenvedélyes énekkel hívogattam őket, na ... persze a víz felett.:)

Nem gondoltam, hogy ennek eredménye lehet, de jól esett a tudat, hogy talán meghallják.

-          Deeelfinek! ....messze vannaaak!- kiáltottam kitörő örömmel fiamnak-aki éppen akkor készült alámerülni nem messze tőlem, miközben szorgosan kalimpáltam a lábammal, hogy a felszínen maradjak.

-          Á, anya, ... , csak a távoli kishajó zúgását hallhattad!- és egy csobbanással eltűnt.

Tudtam, éreztem, hogy nem tévedhettem! Már délben, az öböl felé jövet, euforikus érzés kerített hatalmába, és sejtettem, hogy valami különleges dolog történhet ma.

Szóval, amikor már megelégeltem az úszást, a víz alatti bóklászást, hogy kipihenjem fáradalmait, lehasaltam a part sekély részén lévő „kavicsos ágyra”, így élvezve a tenger lágy, lüktető simogatását.

Ilyenkor nem érzékeli az ember az idő múlását.

 Az erőtlen napfény késő délutánt jelzett. Mistral is megérkezett. Hatására a tenger erősebben hullámzott és színe is sötétebbre váltott. A forróság ugyan alábbhagyott, de még mindig jó meleg volt.

Kavicsos partunktól, ahonnan kémleltem a messzeséget, miközben száradtam a kiadós dagonyázás után, egy kis, motoros hajót fedeztem fel tőlünk balra, nyugati irányban.

Közeledett felénk, de, így is több, mint ezer méternyire, lehetett, a fedélzetén turistákkal. Szokatlanul hosszú, sötét vízcsíkot húzott maga után. Gyerekem nem messze tőlem felkiáltott: - Delfinek!

- Hol?- és erősen fürkésztem a motoros oldalát.

- Ott, a hajó után! - mutatott rá.

- Lehetnek húszan, vagy harmincan is! - lelkendezett.

Néhány méterre tőlünk, a sekély vízben labdázó tinédzserek rá sem hederítettek párbeszédünkre, talán nem is vették komolyan a hallottakat.

A vízből váratlanul felugró delfinek látványának hatására akaratlanul felkiáltottam:

- Nézzétek.... ott! … delfinek!- de ekkor már a fiatalok is, játékukat megszakítva, meglepetéstől örömükben sikongattak.

Tőlünk jobbra, a fenyőliget tenger felőli oldalának 300 méternyi hosszú, sziklás, néhol a tengervíz által lépcsősre alakított párkányán álló magyarok üdvrivalgása visszhangzott:

- Delfinek! Ott is! Ott is! Palackorrúak!

(Volt, aki a szörfdeszkáján közelítette meg őket.)

Másik gyerekem is ott volt, remélve, hogy közelebb kerül hozzájuk, egy magasabb, tengerbenyúló szikláról figyelte az eseményeket. 

 Akárhányszor a felszínre kerültek, bucskáztak, majd a víz alól hirtelen a magasba lendülve játszottak, mint, akik bújócskáztak az őket nézőkkel, itt-ott a levegőben bukfencezve érkeztek vissza a vízbe. Minden egyes “mutatványnál” együtt, egyszerre, önkéntelenül, artikulátlan örömrivalgásban törtünk ki a parton.

 Az izgalom egyre fokozódott. Minél többször tűntek el a víz alá, majd ismét a levegőbe rugaszkodva, szinte repültek, annál hangosabb visongással éltettük őket. A távolabbi partról is az öröm és vidámság, a rácsodálkozás hangjai keveredtek.

 A Szeretet könnyű fuvallatként lengte át a teret.

A kicsiny öbölben a tenger lüktető, surrogós és a Mistral fütyülős, ritmikus, különös zenéje, a közösen megélt öröm szólamával, kerek egésszé formálta a Boldogság szimfóniáját.

 Csodálatos volt! Eufória, és könnyek. Körülnéztem. Ártatlan, gyermeki, csillogó tekintetek néztek vissza rám. Tagadhatatlanul a meghatódottság, a katarzis állapotában voltak ők is.

 Nehéz megfelelő szavakkal leírni, amit éreztem.

A felszabadultság, súlytalanság érzésével töltötte meg a szívem.

A lélek szárnyalása volt ez. Ezzel nem lehettem egyedül.

Az egység megélése volt ez.

Talán az Istenség - , amiben egyek vagyunk mindennel és mindenkivel - éreztem?

Nem tudom. Egyszerűen boldog voltam. De mégis, mintha ez az érzés több is lett volna ennél.

A delfinek, mintha értették volna a parton álló tömeg hangos üdvözlését.

A kis, motoros hajó már távolodott a lemenő nap irányába, a csapat azonban nem követte.

Kitartóan lendültek nem messze tőlünk a magasba, újra és újra, ritmusosan, miközben haladtak kelet felé, majd egyszer csak megfordultak, és nyugati irányban eltűntek a szemünk elől.

Mintha köszöntöttek volna ezzel a tiszteletkörrel:

-          Ember Fia, lám, lám hallottunk téged, eljöttünk hozzád, köszöntünk téged! 

Varázslatos nap volt.

 Noha, talán, néhányan azt gondolják, hogy túlzás lenne állítanom, hallottak engem.

Mégis, hiszem, kell, hogy létezzen egy emberi szemmel nem látható és emberi füllel nem hallható kommunikációs csatorna, mely őrzi és közvetíti a szoros ősi kapcsolatot közöttünk, ember és állat között.

Ez az egység, az összetartozás, az, amire támaszkodhatunk, egyensúlyban tart, mindannyiunkat felemel - ha hagyjuk-, és ezzel juttat el a teljesség érzéséhez.

 Ez volt a legkülönlegesebb - természet adta - ajándék, amit valaha is kaptam szüli'napomra.